Stahl Judit pécsi kirendeltsége

Kedd.
Bár okosabb nőnek tartom magam annál, hogy férjhez menjek, de ha egyszer mégis megtörténne, immáron biztos, hogy nem a főzéstudományomba szerelmesedne bele az illető. (Bár teát főzni akár még tudok is, de a kancsó sípolása nem hinném, hogy felérne egy csábító Szirén hangjával).
Szóval itt ülök, üldögélek, komótosan a kis gépem előtt, amikor bevillan egy furcsa kép. a vasárnapi ebédem. Pipifasírt, valami amorf mexikói saláta (fúderossz és teszkós és akciós) és.... mintha...
és akkor itt képzeljük magunk elé a Reszkessetek betörők azon jelenetét, amikor az Anya (nevezetesen Kate -mert tudom ám a nevét is) hosszasan néz maga elé és gondolkodik, hogy mit hagyott otthon, majd felordít: KEVIN!!! Hát ugyanígy kiáltottam fel: A BROKKOLI!
Ugyanis az ebédemhez brokkoli is dukált, amit a tűzön felejtettem. Illetve a tűzön felejtettem, vasárnap. Kirohantam, félre volt téve az Elfekvő Edényosztály részlegre, az állagából ítélve pedig valaki rendes volt és viszonylag még korán levehette a tűzről. Úgy talán hétfőn.

panelgladiátor

Végre 3 év, azaz 6 szemeszternyi kollégiumi lét után rászántam magam, hogy beruházzak egy felmosószettre (ugye-ugye, a vizsgaidőszak mit ki nem hoz az ember lányából?) . Elmentem hát az Tesco-ba, remélvén hogy rálelek a város legolcsóbb ilyen gárrrnitúrájára. Így is történt. Ott ékeskedett előttem a Legolcsóbb Tégés Felmosószett. Csakhogy rózsaszín volt. De nem csak egy diszkrét minta, vagy egy része, nem! Az egész! A nyél, a vödör, a csavaró, minden minden egymerő babarózsaszín. Ha létezne Takarító Barbie, akkor minden bizonnyal ilyen garnitúrával rendelkezne. De hát mit volt mit tenni, elhoztam. És ezzel a cselekedetemmel azt hiszem beírtam magam a Uránváros Legcikibb Lakóinak Nagykönyvébe. Mivel ugye biciklivel mentem, az amúgy is a kissé bajos egyelsőkosárbapakolás mellett napirendre került ez az új probléma: hogy viszem haza brendnyú vásárfiámat. Először bepakoltam a kosárba és a karomra akasztottam a vödröt. Na de ez így nem volt teljesen jó, mert egyrészt volt még egy 8 darabos (ugyancsak teszkós) WC-papírom (a bakancslistám egyik eleme, hogy egyszer ne sajnáljam a pénzt egy olyan igazi, burzsuj cevára, ami annyira illatos, színes és képregénymintás, hogy majdnem kiszól a vécékagylóból). Másrészt meg ugyebár a méteres nyél, azzal is kezdeni kéne valamit. Akkor bepakoltam a felmosóvödörbe a WC-papírt, de ehhez, hogy jól elférjen, le kellett szednem a csavaróját (ideje leírnom, hogy a csavaró alatt azt a... facsaró részt értem.), ezzel rögtön el is törtem a vödröt. És akkor, a Tesco biciklitárolója közepén, egy vadonatúj, törött, (törött rózsaszín) felmosószettel a kezemben, lidlisrúzsos ajakomról legördült egy halvány de szívem pitvarának legbelső bugyrából szóló basszameg. De: már csak a nyél maradt. Hát megfogtam a kezembe, nekiszegezve a Belváros irányának és mint egy gladiátor a fémlován, elindultam Malvinnal alattam hazafelé. Azon kívül, hogy remek látvány voltam én, a panelgladiátor-felmosóbarbie a teszkós vécépapírjaimmal, a rúd el-elkapott egy-egy autót, megpaskolta egy-egy járókelőnek a fenekét, egy szóval saját életet élt (ez 3). De megvívtuk a harcot, úgyhogy most már jöhet a felmosás!

Van egy barátom, akinek elcserélték a tüdőszűrős papírjait és másfél hétig azt hitte, egy éve van hátra. Azt mondta, megkönnyebbült. Furcsa. Mért félünk mindnyájan a haláltól? talán mert megfejthetetlen. talán mert akármennyi aloeverás vizet iszunk, akármennyit mozgunk, szeretkezünk és nevetünk, nem úszhatjuk meg. Nem lehet senkinek elégszer fizetni, feküdni, hogy előbb vagy utóbb ne történjen meg. Egész életünkkel erre a bizonytalanságra készülünk. Azért mondjuk jó lenne tudni, hogy van-e Isten. Szeretnék hívő lenni olyannyira, hogy ne kelljen félnem a haláltól. Egyszer valaki, egy nagyon bölcs valaki, azt mondta nekem, azért csodálatos dolog a vallás, mert az emberek még most is képesek érdek nélkül hinni valamiben, (ami nem a pénz és a szex). Azt hiszem igaza van.

"Óh, mennyi minden lehettem volna, ha az a volna ott nem lett volna"

Sokat foglalkoztat a gondolat, hogy hogyan kéne élni. Talán úgy, mint aki megtudja, hogy meg fog halni. Úgy értem, nemsokára. Az ösztöneinkben -ha minimálisan is- de ott van az előretervezés, a tartalékolás iránti vágy-, így nem lehet csupán két végén meggyújtani azt az élet-gyertyát, kell azért valami állandóság és rendszer is. Én még annyi mindent szeretnék csinálni. Akarok énekelni, játszani, írni, fotózni, hegedülni, tangóharmónikázni, zongorázni, meg franciául beszélni,meg angolul (és ha már itt tartok a németet se ártana felidézni), meg utazni, stoppolni, sokat, meg szerelmes lenni (az nagyon), meg csak egyéjszakázni, meg olvasni, meg cigizni, meg nem cigizni, meg sok bort inni, meg borszakértő lenni, saját borral (azt akarom, hogy kiváltsam a férfiak elismerését egy valóban ízletes borral), meg újraismételni a gimis tananyagot, mindet,mert érdekes és elfelejtettem, meg balettozni, meg rokizni és társastáncolni, meg ékszereket készíteni, meg művtörit tanulni és tudni a házakról meg a szobrokról, ki csinálta, milyen stílusban (múlt télen Pécs szobrai könyvvel a hónom alatt zarándokoltam és forraltboroztam és fotóztam és egyedül), anyuékkal is jó lenne több időt tölteni. Szeretnék ejtőernyőzni, búvárkodni, tevegelni, "delfineken lovagolni -ahogy az IQ-fighter Balatonszépe kisasszony mondotta vala-. Szeretnék kis orrot és szeretnék nagy orrot, hosszú hajat, rövid hajat, szeretnék mindent-mindent, és egyszerre!!!!
Lesz-e vajon olyan pillanatom az életemben (lesz!), amikor elgondolkozom, mennyi minden lehettem volna és én nem jól választottam? És vajon mi lesz az, amit választok? Igazából még bármi lehetnék (najó, balettáncos nem, mert azok már az anyaméhben pliéket rúgdosnak), de akármi. És félek, hogy elrontom, hogy elrontottam már.

"Lehettem volna egy igazi sztár,
egy illanóan csábos szirén,
balettpatkány, vagy statisztalány,
vagy maga a PSOTA IRÉN.

Lehettem volna a Chiccolina,
dáma, kiért döglik a nép,
lehettem volna Mao Ce Tungné,
Sanghajban született a csip-csup-csélcsap
Csöcs a kéjnő, ma se késő,
és valóraválhat egy álomkép."

(megj: ezek közül maga a Psota Irén szeretnék leginkább lenni )

Ilyen napsütéses tavaszi délutánokon,ilyenkor érzem igazán, milyen szerencsés ember is vagyok tulajdonképpen, hogy itt lakhatok a PMFC pálya mellett . Olyan slágereket hallani ilyenkor meccs előtt a szobámban max hangerőn, mint az Icmájlájf, meg a Livinlavídalokka Ricky Martin barátunktól, de félek, van még ott, honnan ez jön, és PMFC tartogat még La Boush-t, meg Mr Presidentet esetleg Chert is.. (végül Enrique Iglesias győzött).
Hajaj, kezdődik a mérkőzés. Szlovén - magyar. Épp zeng a szlovén himnusz. Egész jó. Illetve... most veszem észre, hogy ebben a kinderszöprájz zenecsomagban még itt lapul egy kézzel festett kis ajándék is: a szemben lévő FEEK irodaépületében, a be nem húzott szalagfüggöny helyén, egy nő ... a szlovén himnuszra... KARMESTERKEDIK ÉS ÁRIÁZIK. Finom kis mozdulatokkal szökellget az ofiszában, közben be-beint valami random képzelt-kórusnak. Hm... ezt még Papagéna is megirigyelné... A jövő Rostandiját látom innen, a szobámból. Remek látvány, igazán bánom, hogy nem volt időm videóra venni (miután befutott, mint Rózsi néni Orchestra band, eladhattam volna a Blikk Online-nak a videót )

Blogkezdésem Nagy Napját(továbbiakban BNN) illik általában valami bevezető-féleséggel kezdeni: aprócska (ámde rendkívül frappáns) magamról rovat, vagy párezer karakteres indok, hogy miért kezdek el írni a szájberszpéjszbe ésatöbbi ésatöbbi. De én ilyen illetlen lány vagyok, és különbenis átlóg az egér a billentyűzeten, így rendkívül nehezen gépelek, ezért most ideképzelek egy iniciálét, mely mégis csak stílusos és kellőképp minimalista kezdete a kezdetnek.