személyes bocsánatkérésem a konyhától

Sült csirke ananászos-sajtkrémes szószban friss jégsalátával és paradicsomszeletekkel.

(persze incidens még az előkészületi folyamatoknál történt: Fruzsi! tönkretettem a serpenyődet. istennek hála, hogy nem olvasod a blogomat)

Stahl Judit pécsi kirendeltsége

Kedd.
Bár okosabb nőnek tartom magam annál, hogy férjhez menjek, de ha egyszer mégis megtörténne, immáron biztos, hogy nem a főzéstudományomba szerelmesedne bele az illető. (Bár teát főzni akár még tudok is, de a kancsó sípolása nem hinném, hogy felérne egy csábító Szirén hangjával).
Szóval itt ülök, üldögélek, komótosan a kis gépem előtt, amikor bevillan egy furcsa kép. a vasárnapi ebédem. Pipifasírt, valami amorf mexikói saláta (fúderossz és teszkós és akciós) és.... mintha...
és akkor itt képzeljük magunk elé a Reszkessetek betörők azon jelenetét, amikor az Anya (nevezetesen Kate -mert tudom ám a nevét is) hosszasan néz maga elé és gondolkodik, hogy mit hagyott otthon, majd felordít: KEVIN!!! Hát ugyanígy kiáltottam fel: A BROKKOLI!
Ugyanis az ebédemhez brokkoli is dukált, amit a tűzön felejtettem. Illetve a tűzön felejtettem, vasárnap. Kirohantam, félre volt téve az Elfekvő Edényosztály részlegre, az állagából ítélve pedig valaki rendes volt és viszonylag még korán levehette a tűzről. Úgy talán hétfőn.

panelgladiátor

Végre 3 év, azaz 6 szemeszternyi kollégiumi lét után rászántam magam, hogy beruházzak egy felmosószettre (ugye-ugye, a vizsgaidőszak mit ki nem hoz az ember lányából?) . Elmentem hát az Tesco-ba, remélvén hogy rálelek a város legolcsóbb ilyen gárrrnitúrájára. Így is történt. Ott ékeskedett előttem a Legolcsóbb Tégés Felmosószett. Csakhogy rózsaszín volt. De nem csak egy diszkrét minta, vagy egy része, nem! Az egész! A nyél, a vödör, a csavaró, minden minden egymerő babarózsaszín. Ha létezne Takarító Barbie, akkor minden bizonnyal ilyen garnitúrával rendelkezne. De hát mit volt mit tenni, elhoztam. És ezzel a cselekedetemmel azt hiszem beírtam magam a Uránváros Legcikibb Lakóinak Nagykönyvébe. Mivel ugye biciklivel mentem, az amúgy is a kissé bajos egyelsőkosárbapakolás mellett napirendre került ez az új probléma: hogy viszem haza brendnyú vásárfiámat. Először bepakoltam a kosárba és a karomra akasztottam a vödröt. Na de ez így nem volt teljesen jó, mert egyrészt volt még egy 8 darabos (ugyancsak teszkós) WC-papírom (a bakancslistám egyik eleme, hogy egyszer ne sajnáljam a pénzt egy olyan igazi, burzsuj cevára, ami annyira illatos, színes és képregénymintás, hogy majdnem kiszól a vécékagylóból). Másrészt meg ugyebár a méteres nyél, azzal is kezdeni kéne valamit. Akkor bepakoltam a felmosóvödörbe a WC-papírt, de ehhez, hogy jól elférjen, le kellett szednem a csavaróját (ideje leírnom, hogy a csavaró alatt azt a... facsaró részt értem.), ezzel rögtön el is törtem a vödröt. És akkor, a Tesco biciklitárolója közepén, egy vadonatúj, törött, (törött rózsaszín) felmosószettel a kezemben, lidlisrúzsos ajakomról legördült egy halvány de szívem pitvarának legbelső bugyrából szóló basszameg. De: már csak a nyél maradt. Hát megfogtam a kezembe, nekiszegezve a Belváros irányának és mint egy gladiátor a fémlován, elindultam Malvinnal alattam hazafelé. Azon kívül, hogy remek látvány voltam én, a panelgladiátor-felmosóbarbie a teszkós vécépapírjaimmal, a rúd el-elkapott egy-egy autót, megpaskolta egy-egy járókelőnek a fenekét, egy szóval saját életet élt (ez 3). De megvívtuk a harcot, úgyhogy most már jöhet a felmosás!